Tutaj

A tutaj a tenger mértani közepén ringott. Nem volt iránya. A nap mintha nem döntötte volna el, hogy felkel - e vagy lenyugszik. Két ember ült a tutajon. Egyikük öreg volt a másik néma. Legalábbis annak tartották. Az öreg egy repedezett evezőn ült. Fejét oldalra döntve, bámulta a végtelen tengert. 

     - Hol vagyunk? - kérdezte.

     - A tengeren. - válaszolta a néma.

 Az öregnek kimeredt a szeme. Egy pillanatra megrendült. 

     - Azt hittem, néma vagy.

     - Hisz az vagyok. - felelte a néma, vállat vonva, fel sem nézve, mint aki már megszokta a neki szegezett kérdést.

 Az öreget szemlátomást nem zavarta túlzottan ez az igen nagy ellentmondás. Megnyugodott. 

     - Akkor jó. - bólintott.

 Jó ideg nem beszéltek. Csak ültek és hol a tenger mélységét, hol pedig a felettük köröző sirályokat csodálták. Majd az öreg ismét kérdezett. 

     - Miért nem mozgunk?

     - A cél közeledik. - mondta nyomottan, mégsem lekezelően a néma.

     - Én nem akarok odaérni. - suttogta az öreg, és a teljesen kiszáradt evező elreccsent alatta.

 A néma minden kétkedés nélkül, határozottan mégis finoman válaszolt neki. 

     - Jó hír, hogy már ott vagyunk.

 Az öreg csöndben konstatálta a választ. Maga elé meredt. A néma bátorítóan nézett rá, mintha már tudna, hogy mi nyomja az öreg oldalát. 

     - Ki vagy te? - kérdezte végül az öreg.

     - A gondolat, amit sosem fejeztél be. - felelt a néma.

     - Valaki másnak hittelek. - motyogta az öreg, de cseppet sem tűnt csalódottnak.