Termál

A Belvárosi Török Vizek Gyógyfürdő és Uszoda a leghíresebb a városban. A gőz lassan gomolygott a félhomályos kupolateremben. Törülközőbe csavart emberek csoszogtak a papucsaikban, cikázó szemekkel, hogy melyik medencébe férnének még el. A víz mondhatni tűz forró volt. Nem meleg. Forró. Égette az ember bőrét, de pont annyira, hogy mindenki elhiggye, jót tesz neki. 

A fürdő csempéi tökéletesen voltak renoválva. A boltívek gyönyörű díszítettségben magasodtak a medencék fölé. A Török időkből (ha az épület oldalán található táblát vesszük figyelembe akkor 1631-ben építették, de ha a Széchenyi István könyvtárban kicsit utána olvasunk hamar kiderül, hogy 1642-45 között épült) maradt fent az épület, a termál vizével együtt. A prospektusában is ez állt: ,,Kulturális örökség” valamint ,,Gyógyhatású termálvíz a föld mélyéről”. 

Dr. Kálovitsch Imre nyugdíjas orvos (aki ugyan a magán praxisában még rendel) 11 éve járt a BTVGYU-ba. Nagyon szerette itt a gőzkabint, a szaunát, és természetesen a gyógymedencéket, meg hát közel is lakott, így minden második héten nyakig merülve a medencében csodálta a kupolát a feje fölött, és áztatta magát mozaikkal kirakott oroszlános csap mellett (ott volt a legerősebb a bugyborékolás). 

November 16.-án Imre különöset érzett. Nem a bal térdében - az szokás szerint szúrt -, hanem a levegőben. Ahogy gondolkozott, fél füllel elcsípte ahogy egy férfi a túloldalon épp azt mondta egy másiknak: 

     - Ez a víz csodákra képes.

 Aztán Dr. Kálovitsch rájött. A víz. Nem volt büdös. Márpedig a gyógyvíznek büdösnek kell lennie. Kénes, záptojásos. Ez ugye tudományos. - Valami nem stimmel - mondta magának. 

Másnap újra elment és minden a megszokott volt: égető víz, gőzfelhő és a jól ismert tojásszag. 

     - Ez az - sóhajtott. - Mintha új ember lennék.

A szellőzőrács halkan zörgött fölötte. Minden olyan volt, ahogy annak lennie kellett. Nem tudta - nem tudhatta -, hogy két szinttel feljebb egy alacsony, kicsit púpos, őszülő karbantartó egy elzárt helyiségben fehér köpenyben, gumikesztyűben és arcmaszkban állt. Pontosabban térdelt. Mellette egy táska, benne egy tucat záptojással. Óvatosan vette elő az aznapit, kicsit megrázta, majd egy lyukas tálcára helyezte. A táskából elővett egy spriccelőt, amiben igen érdekes folyadék volt (CH3 – CH2 – COOH és H2CI – C – O – H keveréke) és megspriccelte a tojásokat. Felcsapott a jól ismert szag. Közvetlenül a fő szellőzőcső szájához helyezte. 

A karbantartó, tisztességes nevén Galamb Jenő még egyszer megigazította a tálcát, majd levetkőzött az előírások ellenére még ott az emeleten, összepakolt és leballagott a medencék mellé. Elővette a keresztrejtvényét és leült, a termálvizeket felügyelő székbe. 

Dr. Kálovitsch Imre becsukta a szemét mélyet lélegzett a mozaikos oroszlános csap mellett, és úgy érezte, mintha a világ súlya egy kicsit könnyebb lenne.