Metró

Elemér metróvezető. Nem fél állásban, nem hobbiból. Teljes munkaidőben.  A kávét is mindig feketén issza, mint az alagút. Minden nap lemegy. A föld alá. Fölfelé még sosem próbált menni. A sárga szerelvény mindig ott várja hűségesen. Elemérnek a metró vezetésén kívül még feladata a hangosbemondó kezelése is. De nem úgy, hogy egy gombot kell nyomkodnia. Nem ám. A mikrofont a szája elé téve kell bemondania a következő megálló nevét. Sosem hibázott. Elemérnek ez egy opera. És minden előadás előtt kicsikét izgul azért. 

     - A következő megálló: Kodály körönd – mondja, és minden szó mögé odateszi a szívét.

 Más munka? Elemér sosem gondolta, hogy alkalmas lenne bármi másra. Egyszer ugyan olvasott az újságban egy olyat, hogy ,,álláshirdetés”. Nem értette.   Így telt az élet Elemérnél. Napról napra az alagút sinein zötyögve. Aztán egyszer a ,,Bajza utca” helyett véletlen a ,,Hősök terét” mondta. Életében először rontotta el. A metró utasai mind ismerték Elemért. A szerelvényben nem voltak sokan. Az utasok egymásra néztek, majd egy nő bement a vezetői fülkébe. A mikrofont a szájához igazította, és kicsit remegő hangon annyit mondott: 

     - A következő megálló: Nyugdíj.

Elemér felnevetett. Jó ízűen, mélyről jövően. A metró viszont tovább ment, már vezető nélkül. Azóta ő mondja be a megállókat. Kicsit fémes a hangja, de meglepően pontos.