Konklávé

2013 után 2025-májusában a keresztény egyház új pápát választ magának. Ez által a film aktuálisabb, mint valaha. 

A pápaválasztás kulisszái mögé tekinthetünk be. A konklávé pontos menetét nem tudjuk, de így is tökéletes képet kapunk a hatalmi játszmákról és a belső intrikákról az egyház egyik, ha nem a legfontosabb időszaka alatt. Nem a cselekmény rohanása, hanem a háttérben húzódó belső feszültségek, ármánykodások lassú, finom játékai teszik emlékezetessé ezt az alkotást. 

A film képi világa lélegzetelállító. Az összes beállítás olyan mintha, különálló reneszánsz festményeket néznénk. A Sixtus-kápolna monumentalitása, a bíborosi ruhák és a különböző terek kreatív használatai zseniálisan mutatják be az egész egyház, de főként a Konklávé zártságát. 

A film végére előkerülő, az LMBTQ-tematikához köthető zárás számomra teljesen kilógott a film addig felépített varázsából. Minden félreértés elkerülése végett nem az zavar, ha egy film, ezzel foglalkozik. Sőt. De ha annak beemelési módja: erőltetett, kontextusát vesztett gesztusként hat, az igen – igen fel tud bosszantani. Ez esetben sokkal inkább éreztem azt mintha a film hirtelen egy másik irányba akarna elindulni és mai filmes elvárásoknak akarna megfelelni. 

A hatalom és a hit között közötti feszültség egy pillanat alatt veszített a dramaturgiai súlyából számomra. Kár érte, mert egy gyönyörű film, tele fontos mondanivalókkal.