Kávéház

A belváros hemzseg a kávéházaktól. Minden utcasarkon van kettő. Legalább. Különlegesebbnél különlegesebb nevekkel, berendezésekkel próbálja becsábítani az utcán sétáló embereket. Az egyik kávézónak nem volt se cifra neve, se egyedinek mondható kinézete. Semmi olaszos beütés, semmi frappuccino. Egyszerűen csak Kávéház – nak hívták.

A Kávéház minden reggel hétkor nyitott, és ha nem tombolt az időjárás, már hat óra negyvenötkor kígyózó sor állt előtte. Nem akármilyen sor. Női sor. 

A környéken hiába nyitottak hamarabb a kávézók. Az irodába siető nők, szerelmes vagy épp magányos lányok, közösen várakoztak a nyitásra. Még a közeli Zene Akadémia idős hölgy tanárai és professzor asszonyai is kottával a honjuk alatt türelmesen ácsorogtak.

A pult mögött Ő állt.

Vékony bajusza mögül mosolygott a vevőkre. Amikor Ő szolgált ki, a nők máshogy vették át a kávéjukat. A kávék gőze valahogy másként szállt fel.

Amelyik nap nem Ő szolgált ki, aznap a sor eltűnt. Üresen kongott akkor a Kávéház. Az oda járó hölgyek szíve olyankor keserűbb volt, mint a dupla eszpresszó.