Elefánt a Hegyalján

Kora reggel, olyan fél tíz körül kelt fel Podmaniczky Ede a Hegyalja útra néző kis lakásában. Az ágyban fetrengése közben elég hamar tudatosult benne, hogy párja nem tartózkodik a szobában, így hát logikus megoldásnak tűnt elhalt kiabálással való szólítgatása. Se kép, se hang. Semmi válasz. Ede hatalmasnak nem mondható dilemmába keveredett. Ki kéne kelljen az ágyból, hogy kedvesét megkeresse, de az ágy és annak melege igen - igen vonzó volt számára. Maradt hát a takaróiba burkolódzva, és hangosabban kezdte mondogatni, hogy az eltűnt fél jöjjön már a szobába. Úgy tűnt ez volt a megoldás mert hamar meg is érkezdett a válasz. 

     - Egy pillanat és megyek! - mondta Podmaniczkyné, aki az igazat megvallva nem volt még né.

 Ede önelégült vigyorral nyugtázta a sikerét. A szemközti falat bámulta, és a saját festményét elemezte.  Ez egy tökéletes reggel, gondolta. Az ajtó nyikorgás nélkül nyílt ki, és beröppent rajta Podmaniczky(né), aki széles mosollyal egyenesen az ablakhoz ment. 

     - Jó reggelt Kedvesem! - kiáltotta el magát jó kedélyűen, majd a függönyt széthúzta és hagyta, hogy a kint uralkodó borzalmas időjárás fényei behomályosítsák a szobát.

 Podmaniczky Ede fejében egy szó fogalmazódott meg. Fantasztikus. Kint esik az eső, fúj a szél és a májusi hónap ellenére hideg is van. Már csak egy dolog hiányzik gondolta, hogy kinyissa az ablakot, és a hűvös levegő körbejárja a szoba összes sarkát. Podmaniczky(né), csak állt az ablaknál és csodálta Ede különböző, fájdalmasnak ható arcmozdulatait, majd megfogta az ablak kilincsét és hogy ne torkolljon reggeli vitába ez a kényes szituáció, csak bukóra nyitotta ki azt. A köztes megoldás elnyerte Ede tetszését, így elmosolyodva invitálta párját az ágyba. Podmaniczky(né) – nek nem kellett kétszer mondani. Már ugrott is be Ede mellé, de inkább a meleg takarók alá. Ez egy tökéletes reggel, gondolták. A történet szerelmesen itt véget is érhetett volna, ha a kinti morajlások között Ede nem fedez fel egy nem oda illő hangos fújtatást. Vagy sokkal inkább valami trombitálást. 

     - Ez egy elefánt. - fordult meg a fejében.

     - Hogyne. - jött a cseppet sem meglepő ironikus válasz.

     - Nem! Hallgasd csak. Ez elefánt, egyszerűen nem lehet más. - bizonygatta Ede.

Hosszas veszekedés helyett inkább egymás vállán hallgatták az eső kopogása közt kihallható trombitálásokat és merengtek azon, hogy hogyan került a Hegyalja útra elefánt, fél tíz körül.